Érzelmi igények kielégítése

Ez a cikk annyira jó, hogy bemásolom hozzánk, leginkább azért, mert a mai világban a materialista nézetek mellett szem előtt kellene tartanunk annál sokkal fontosabbakat is....

Kimondani is fölöslegesnek érezzük, annyira természetes, hogy a "szülők szeretik a gyerekeiket". Az viszont, hogy milyen formában teszik ezt, már annyira bonyolult kérdés, hogy talán éppen azért nem beszélünk róla eleget. Pedig elengedhetetlen feladatunk, hogy szülőként olykor feltegyük magunknak a kérdést: "Hogyan szeresselek?"

A gyerekek - leglátványosabban éppen a kisbabák - fizikai igényeinek kielégítése természetes folyamat. Szoptatjuk őket, tisztába tesszük őket, elringatjuk, elaltatjuk őket, ha fáradtak, levegőre visszük és sétáltatjuk őket, betakarjuk őket, ha fáznak, és így tovább - és pillanatra nem fordul meg a fejünkben, hogy másként is lehetne.

Aztán ahogy nőnek, nekünk is meg kell tanulnunk a törődésnek, szolgálatnak azt a fokát, amikor még nem gátoljuk őket az önállóságban, de nem is "feledkezünk meg" róluk. Nem könnyű feladat, de szülőként általában viszonylag jól el tudunk igazodni a "korhatárokban": mikortól öltözködjön ő egyedül, mikortól kösse maga a cipőfűzőjét, lökje maga a hintát, szóljon, ha pisilni kell, ha a barátaival szeretne lenni...

Az ember(gyerek) jólétéhez azonban a fizikai szükségleteken túl az érzelmi igények kielégítése is hozzátartozik. A pillanatnyi jóléthez ugyanúgy, mint a hosszútávhoz. Felnőttkénti közérzetünkben, viszonyainkban, kapcsolatainkban sokszor köszön vissza, milyen mértékben és formában elégültek ki érzelmi igényeink a gyerekkor talán már feledésbe is merült pillanataiban.

A képlet azonban nem teljesen egyértelmű. Hiszen szeretni annyiféleképpen lehet. A szorongó, alacsony önbecsülésű, nem teljesen reális énképpel rendelkező felnőttek között sok olyan akad, akit nem hanyagoltak el gyermekkorában; szerették őket, de inkább technikailag, mint valódi érzelmekkel.

A gyerekeknek pedig érzelmileg kell biztosnak lenniük benne, szeretik őket.

Sok szó esik manapság a különböző szeretetnyelvekről; hogy mindenki másból érzi azt, szeretik. Van, aki abból, ha sokat dicsérjük, sokszor elmondjuk neki: "szeretlek". Van, aki abból, ha rendszeresen ajándékokkal kényeztetjük. Van, aki abból, ha felszabadítjuk feladatai alól, és megcsinálunk helyette ezt-azt. Van, aki abból, ha neki ajándékozzuk "intim időnket"; ott és akkor csak vele foglalkozunk. Van, aki a fizikai kapcsolatból: érintésből, simogatásból, puszikból.

Felnőttként talán azt is meg tudjuk határozni, számunkra mi a legfontosabb. A gyerekeknek általában mindegyikre szükségük van. Melyik apróság ne szeretne ajándékot kapni? Melyik ne vágyna anyai/apai ölelésre, simogatásra (még ha tagadja is olykor); melyik ne elismerő szülői szavakra, különösen számára gyászos pillanatokban?

Ha mégis muszáj volna kiemelni valamit, azt mondhatnánk, a legtöbb gyerek számára a legfontosabb a közösen töltött idő, és az érintés.

A közösen töltött idő, amikor semmi és senki másé nem vagyunk, csak az övé. Lehet ez a közös házimunka, a közös séta, a közös fürdés is akár, de leginkább a közös játék. Amikor semmi "külvilági" nem vonja el figyelmünket attól a világtól, ami számára éppen a legélhetőbb. Amikor kézen fog minket, és beavat, bekísér abba az univerzumba, ahol a neki valamiért fontos lények neki valamiért fontos dolgokat művelnek.

Ha ebben az utazásban rendszeresen partnerei lehetünk, annál többet nem sokat kívánhatunk. Ez a játék, ezek a percek lesznek alapjai a biztonságának, szeretet-tankjának éppúgy, mint kettőnk kapcsolatának. Játsszunk velük, amikor csak lehet, kívül hagyva minden hétköznapi problémánkat, akármilyen nehéz is megtanulni kikapcsolni azokat - kevés hálásabb, "megtérülőbb" hosszú távú befektetés létezik, mint gyerekeink "érzelmi szükségleteinek kielégítése".